Mert mindent megér...

- Gyülekezeti csendeshétvége -

(...) megízleltétek, milyen jó az Úr.

1Péter 2,3

Nehéz elindulni. Pedig mennyire hiányzik a közösség. A pandémia sokat rontott ezen

a téren is. A kapcsolatok meggyengültek, a barátok eltávolodtak. Ez az én tapasztalatom. És fáj. Nagyon fáj, hogy az annyira jóízű együttlétek már nincsenek.

Mi viszont tudjuk, hogy az Úr kegyelme nagy, és Ő kárpótol minden szenvedést –

mindazt a hiányt és magányosságot, amit az aktuális járványhelyzet előidézett

sokunk életében.

Amikor először meghirdették a csendeshétvégét, az elmúlt esztendők szép emléke

elevenedett meg bennem. Milyen jó volt akkor! Lesz-e idén is hasonló? .... Éreztem,

hogy minden megváltozott. A világ más lett, mióta a koronavírus beköltözött az

életünkbe. Ma már a gyülekezetünk is másképpen lélegzik. Félénkebben,

visszafogottan, s talán sokkal többet sóhajtozik. Nem meri levenni a maszkot, bár a

légszomj kínozza. Minden nehezebb lett. A korlátozások gátolják a felszabadult

örvendezést, és megosztanak. Ez volt az első reakcióm. Ez a csendeshétvége meg

fogja osztani a gyülekezetet. Szomorúan hallottam a részvétel feltételeit. Tesztelésre

nem fogok menni, ezt tudtam, s azonnal el is határolódtam ettől a történéstől. Idén

nem megyek csendeshétvégére, jelentettem ki vasárnap. Ám hétfőn már ott voltam

az eseményt tervező együttléten. A táborban való jelenlétem már nem kérdéses,

állapította meg kedvesen Péter lelkipásztorunk. Nem tudtam ellenállni, hiszen amit

az Úr eltervez, azt Ő végbe is viszi. Izgalommal kezdtem ráhangolódni a hétvégére és

annak témájára – „Megtelve Szentlélekkel, avagy a Szentlélek munkája a

gyülekezetben.” Uram, vajon milyen lesz? Legyen meg a Te akaratod, Atyám! Azt

kívántam a leginkább, hogy az élő Lélek töltsön be mindannyiunkat, akik Lesen

összegyűlünk azon a hétvégén. Ezért imádkoztam – különlegesen óhajtottam a

Lélek jelenlétének a megtapasztalását a testvérek közösségében. Közben szomorúan fedeztem fel, hogy én is megváltoztam. Féltem a hétvégétől. A jelenlegi

lelkiállapotomban, úgy éreztem, hogy sok lenne két éjszakát máshol tölteni.

Pandémia előtt ez is másképp volt. De most minden nehezebb lett. Elmenni

csendeshétvégére most sokkal nehezebb. Óh, bárcsak szombaton reggel

mehetnénk! Arra vártam, hogy kiderüljön kivel utazunk. Szükségünk volt szállításra, s

négytagú családom bizonyára külön kocsikba szétosztva fog utazni. Ám az Úr jó, és

gondja van az Ő gyermekeire. Áron testvérem, meghallva az utazással kapcsolatos

bizonytalanságomat, tüstént jelezte, hogy ők elvihetnének bennünket – csupán

miattunk két kocsival mennének. Óh, hát valóban csodálatos a mi Istenünk! Imákat

meghallgató, hatalmas Úr! Áronék szombaton reggel indultak. Hálával ismertem fel,

hogy imámra mily gyönyörűen válaszolt az én mennyei Atyám.

Már csak egy nap.... És akkor nagylányom torokfájással ébredt. Estére már érezte,

hogy ez egy komoly meghűlés lesz. Aggódott, hogy a koronavírus okozta a tüneteit.

Teszteltünk, és egyvonalas lett az eredmény. Én még reménykedtem, hogy jöhet a

táborba - hogy másnap reggel minden jóra fordul. Hiszen ő is akart velünk lenni. De

az Úr másképp döntött. Reggelre a légúti fertőzés tünetei felerősödtek, és

szembesültem egy kemény döntéshelyzettel. Ki menjen a táborba? A középső

gyermekemet elengedem, a kicsivel pedig itthon maradok, hogy gondozhassam

beteg gyermekem. De egy kocsi már elindult értünk... Nehéz, rettenetesen nehéz volt

dönteni. Azaz nehéz volt engedni az Úr döntésének. Engedelmeskedni az Ő

akaratának. Ez még mindig olyan nehéz nekem. Otthon maradtam volna. Szívem ezt

akarta. De nem tehettem meg. Nagylányom szeretetteljesen ismételgette, hogy

menjek csak bátran, ne aggódjak miatta. Én meg szétszaggattam volna a lelkem -

egy részem maradt volna vele, a másik meg a két kisebbet akarta vinni a táborba.

Hogy mindhármuknak jó legyen. Egy édesanyának ez lenne a feladata. Teljes erővel

törekedni arra, hogy gyermekei jól legyenek. És én azt éreztem, hogy ebben

elbuktam. Egyiküket fel kellett áldoznom. Sírva, fájdalomtól sajgó szívvel ültem be a

kocsiba. Én nem akarok menni! És mégis úton voltam a Lesi Mahanaim táborhely

fele. Szomorú és zaklatott voltam. Miért, Uram, miért? Mély értetlenséggel érkeztem

a Lesen összegyűlt kis közösségbe. Én nem értem az Úr útját. Nem értem az Urat. Ezt

mondogattam. Nem vártam semmit a hétvégétől, csupán annyit, hogy elteljen, és

hazatérjek otthonmaradt gyermekemhez.

Szokatlan volt a kis létszámú csapat, mely erre a hétvégére kijött Lesre. A pandémia

mindent megrongált. De valamit mégsem tehet tönkre. Az ebédelő testvéreket

köszöntve beléptem egy csodás csendességbe. Sokan hiányoztak közülünk, kevesen

voltunk, de Ő jelen volt. A drága Lélek betöltötte a teret, és felszabadult társalgásra

bátorította a jelenlévőket. Péter lelkész testvérünk viccelődő hangulata berángatott

ebbe a táncba, és éreztem, hogy az Úr simogat bennünket. A reggeli tanításról

lemaradtunk, de mint nyáját felelősségteljesen szerető pásztor, Péter lelkipásztorunk

felajánlta, hogy röviden összefoglalja az ApCsel 4, 13-22 Igerész alapján a

Szentlélekkel való betöltekezés jeleit Isten gyermekének életében. Sok nevetéssel

próbált az Úr megvigasztalni. Bár nehéz a szívem, és nem értem, hogy miért add az

Úr annyi próbát, Ő szeret. Ezt hangsúlyozta ez a különleges törődés is, melyet Péter

lelkipásztorunk teljes meglepetésemre felénk, későn érkezettek irányába tanúsított.

Kis fedél alá húzodtunk be. 6 plusz 1 - a juhok és a pásztor egy asztal köré ültünk.

Csendben. Ez annyira jólesett. Egymás mellett, egymással lenni az Isten Igéjére

figyelve. A megeredt eső befele szórta cseppjeit, és így még jobban összeszorultunk.

Csak a Biblia ne ázzon! Ez a szent gondoskodás lezárta meghitt együttlétünk. Óh,

bárcsak a világ csodálkozva látna bennünket is, ránk ismerve, hogy Jézussal valók

vagyunk! (ApCsel 4, 13c) Titokzatosságban maradt a testvérek imájának eredménye:

„(...) megrendült a hely, ahol össze voltak gyűlve, és beteltek mindnyájan Szent

Szellemmel, és szólták az Isten igéjét bátorsággal.” (ApCsel 4, 31) Ajándékozzon

meg mindannyiunkat a drága Lélek a Jézus szabadításáról való bizonyságtevés

bátorszavúságával!

Bár az esőcseppek el akartak ijeszteni, sétálni indultunk. Fáradt voltam, de

engedtem, hogy vigyen az Úr. Éreztem, hogy testem elgyengült. Visszafelé viszont

csodálatos erőre tettem szert. A beszélgetés különlegesen jót tesz testnek és

léleknek egyaránt. Ez az, ami leginkább kimaradt az utóbbi másfél évben. Ezt rabolta

el tőlünk a járvány. Nem változik semmi, senki sem tud segíteni azon, amiben vagy,

de a megosztott teher könnyebb lesz, és talán már nem annyira sötét a kilátás. A

sétálás során többször is áttört az Úr fénysugara a szürke ködösségen.

Az utolsók között értem vissza a táborba. Csendben, lassan. Meglepett, hogy

kiáltottak. Várjunk-e rád? Az imaközösség kezdődött. Hitetlenségemet legyőzte a Lélek. Néhány órával korábban elhelyeztem egy kis dobozt, melybe imakéréseket

vártam. Tökéletesen kételkedtem. Senki sem fog a lapocskákra írni, gondoltam. Ám

meglepett az Úr. Ott volt az asztal közepén a dobozka és benne a megírt papírok. Jó

volt imádkozva együtt lenni! Ez nagyon kell most nekünk, úgy érzem. Körbe ülni, és

felnézni az Istenre. A menny és föld Urára, a mindenség Teremtőjére. Ezt kell nekünk

ismételnünk mindegyre: nagy az Ő szeretete! Az imaközösségben a Lélek szorosan

megérint, és összekapcsol mindannyiunkat az Atyában a Fiúval és egymással. Ebből

a csodából valami kis szikrát láttunk meg a közös könyörgésünk során. A

vacsorához készülve bennem a béke és a magányosság érzése keveredett. Majd egy

újabb különleges élményben részesültünk, hiszen Ela testvérünk születésnapja volt.

A közös térben voltunk mind, és izgalommal vártuk, hogy Ela benyisson és

rázendítsünk az ároni áldásra. Gyönyörűséges volt a szeretetnek ez a

megnyilvánulása. Ela ott ragyogott előttünk, és mi Isten áldását kértük életére. Olyan

nagy Isten kegyelme! Ez a titok körbefogott, és felemelt bennünket a születésnapi

köszöntésben. Az ételt ettől aztán különlegesen jó ízzel fogyaszthattuk. Isten

éltessen mindannyiunkat az Ő dicsőségére!

A tábortűz újra elhozta a fényét, melegét és jellegzetes varázsát, mely nemcsak a

kicsiknek öröme. Előző este is volt már egy. Attól féltek, hogy az eső miatt lehetetlen

lesz a szombati tábortűz. Ám az Úr kétszeres örömöt szerzett. A tűz körül máskor

sokat énekeltünk. Idén mi korán elköszöntünk. A gyerekek fáradtak voltak. Én is

örültem, hogy végre alvásra hajthatom a fejem, bár még maradtam volna a

többiekkel. Mert a beszélgetések most nagyon kellenek. Ezek nagyon értékesek

lettek. A testvérekkel lenni most olyan ritkán lehet. De jó volt ennyi is, így is. Az

ágyból még sokáig láttam a tábortűz fényét. Így ringatott az Úr álomba.

Éjjel sokat esett, és a szél is felerősödött. A fák engedelmeskedtek, és jobbra-balra

dőltek, mintha saját akaratukból táncolnának. Összhangban mozdultak a széllel.

Majd csendben ébredt a tábor. Ki korábban, ki később. Jó volt ízlelni ezt a

szabadságot. Bár nagyon szürkén indult a reggel, és a vizes hideg nem adott

reményt a napsütésre, mégiscsak meglepett ezzel is bennünket az Úr.

Reggeli után körbeültünk. Istentiszteletünk csendes volt. Tömény gondolatokat

hozott nekünk Visky András testvérünk. A szív mozgatja egyéni és közösségi

életünket egyaránt. Egy ilyen felfedező és emlékeztető útra vezetett bennünket az

együttlétünk alatt. És a testvéri közösségünk megpecsételésére az Úr szent

vacsorájával élhettünk. Valóságosan megízlelhettük újra, mily jó az Úr! A „Tied a

dicsőség és imádás” hangosan és tisztán zengett szívünk legmélyéről. Így áldottuk

együtt a mi Istenünket és Atyánkat. Ha akartuk, ha nem, a végén sorban ölelkeztünk.

Ez megpecsételte a szeretet valóságát. Ezek az érintések nagyon drágákká váltak

sokunk számára az utóbbi időben.

És lezárult az idei gyülekezeti csendeshétvége. Hazaérve még nem is tudtam, milyen

jót tett az Úr ott velem. Másnap viszont hangossá vált bennem a hála hangja. Jó volt

ott lenni, még szétszakítva is. Igen jó, mindig jó a testvérek közösségében! Ez egy

érthetetlen, felfoghatatlan titok. Kegyelem, amikor ebből valamit átélhetünk. Mindent

megér az Úr jelenlétében együtt lenni a szentekkel – azokkal, akik Istent keresik,

imádják és neki engedelmeskednek.

Az élő Lélek töltse be drága gyülekezetünket, hogy közösen tudjuk szolgálni és

dicsőíteni a mi drága Istenünket! Hadd legyen közös célkitűzésünk egy olyan

közösséggé válni, amelyről elmondható, hogy „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke

egy volt.” (ApCsel 4, 32a)

Áldjon és őrizzen mindannyiunkat az Isten! Ámen!

Sebestyén Erika, Kolozsvár, 2021. június 17.