Házasság hete 2022

Kényszerek mozgattak

Mi állíthatott volna meg? Tegnap jutottam el arra a gondolatra, hogy talán semmi. Lehet, hogy szükségem volt erre az összetörésre ahhoz, hogy az egész hitéletem más irányt vegyen ...!?

De ha mégis ... akkor a válaszom: maga az Úristen.

Ezt úgy értem, hogy nagyon fájt a lelkem, nem láttam más kiutat, és elkeseredetten akartam újat kezdeni. A „legtöbb”, amit kivülről kaptam, nem volt más, mint még több elvárás, még több észosztás: „Isten így, meg úgy...”, „nem akarja, hogy elváljunk....”, „Ő ki tud hozni még ebből is valamit...” – tudod, a legsablonosabb szövegek, amiket rendre akkor mondunk, amikor a partvonalról „pontozzuk a meccset”, osztjuk az észt, meg a sárga és piros lapokat.

Egyetlen dolgot nem tett meg senki sem: nem töltött velem igazán időt, hogy odaszeressen a Isten Igéjéhez, ahol a valódi reménység és vigasz van! Saját erőből, tele bűntudattal már képtelen voltam őszintén Isten elé menni, hiszen a totálisan hamis – büntető és átkokkal verő – Isten-képem ezt nem engedte. Menekültem. Annyira vágytam Rá, a bocsánatára, arra az igazi kapcsolatra, amibe a megtérésemkor belehelyezett, és úgy éreztem, elrontottam mindent. Úgy éreztem, teljesen magamra maradtam. Se gyülekezet, se testvérek, senki. Próbáltam hát úgy boldogulni és megoldást keresni, ahogy tudtam. Pedig ha valakinek eszébe jutott volna, hogy arra emlékeztessen, ki vagyok valójában – mármint a lelkem mélyén, nem a teológiai értelemben! – , hogy őszintén kimondassa velem a szívem legmélyebb érzéseit, hogy mennyire szeretem Istent, akkor talán ki tudtam volna mozdulni ebből a jégbe dermedt lelki halálból. Ez a szív már annyira fagyott volt, nem tudott kiengedni, csak összetörni tudott. Az Ő szeretetéből lett volna esély a házasságunkat újjáteremteni, nekem megalázni magamat, lemondani a vágyaimról és a büszkeségemről. De senki nem tette.

Amikor elkezdtem lelki fuldoklásomban kapálózni, hogy én belepusztulok lelkileg biztosan, de fizikailag is Isten szeretete nélkül, és keresgélni kezdtem, kinyitottam a Bibliát, és azt olvastam a Malakiás könyvéből, hogy Isten mennyire utálja a válást – miért nem hallottam ezt a részt sosem korábban?!

Ekkor még jobban kiborultam, mert átéreztem, hogy mennyire megbánto(tta)m Őt is ezzel az egésszel. Nem elég, hogy romba döntöttem két életet, megsebeztem egy csomó embert, de még Istennel is szembe mentem, amit korábban soha nem mertem volna direktben megtenni.

Az énképem, a hitvilágom, és még elmondani sem tudom, mi minden tört össze. Kerestem persze az igazoló példákat, merthát sokan elváltak, körülöttem is (ma sem értem azokat a testvéreket, hogy tudnak ma is olyan életet élni, amelyet azóta is élnek!). Szóval azt hiszem, a legnagyobb súlya annak volt (és talán ez lehet a kulcsa annak is, hogy mi állít meg egy embert), hogy saját meggyőződésem, lelkem ellen döntöttem. Valahol éreztem, hogy nem akarom én ezt (most már tudom, hogy ha akartam volna, nem húzzuk évekig, elváltam volna már az elején) tenni, de egy idő után már az volt a nyomás mindenfelől, hogy semmi értelme, és csak húzzuk egymás idejét.

Azt hiszem, a válásban pontosan ugyanaz ismétlődött meg, mint az összeházasodásunk esetében. Kényszerek mozgattak, nem Isten Lelke!

Nem csoda, hogy nem volt benne szabadság sem.

Ja, és a világ egyik legnagyobb csapdája a többieket nézni, hogy kinek mi hogy „működik” – most kezdek rájönni, hogy egyéni életek vannak. Ami másnak megy, abba én lehet, hogy tönkre megyek. Ami nekem rendelt út, azt ne várjam mástól. És főleg olyan szent „épületeket”, amiket egyedül az Úristen épít (vagy legalábbis szeretne), mint az életünk, házasság, gyereknevelés, stb. ne gondoljam, hogy megtanulhatom, elleshetem másoktól, mert abból csak baj lesz. Anno annyira jól akartam csinálni, annyira jó keresztény akartam lenni ... a legnagyobb hülyeségeimet követtem el, mert arra figyeltem, mit tanítanak „akik jobban tudják”.

Ennek az Isten-képnek össze kellett törnie, még ha ez is volt az ára.

A fő kérdés nem a házasságom volt valójában.