• December 16. Advent III. vasárnapja
  • 10:00 – Adventi zenés istentisztelet
  • 11:30 – Adventi vásár és szeretetvendégség
  • 17:00 – Ifjú házasok adventi vacsorája
• December 18 – 23.
  • Esténként, 18:00 órakor karácsonyra felkészítő áhítatok
• December 20.
  • 18:00 órakor Tálentum Református Iskola gyermekei karácsonyi ünnepélye
• December 23. advent IV. vasárnapja
  • 10:00 – Istentisztelet
• December 24. Szenteste
  • 17:00 – Gyermekek, ifjak karácsonyi ünnepélye
  • 18:00 – Karácsonyi evangélium – áhítat a templomunk alagsorában
• December 25. Karácsony I. napja
  • 10:00 és 17:00 órától úrvacsorás istentiszteletek
  • 17:00 - Úrvacsorás istentisztelet a Fébé Otthonban
• December 26. Karácsony II. napja
  • 10:00 – Istentisztelet
• December 27. Karácsony III. napja
  • 10:00 – Istentisztelet
• December 30. Vasárnap
  • 10:00 – Istentisztelet
• December 31. Hétfő
  
  • 18:00 – Óesztendei istentisztelet
• 2019 Január 1. Kedd
  • 10:00 – Újesztendei istentisztelet

“Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet … És történt, hogy amíg ott voltak [Betlehemben], eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát.” – Lk 2, 1. 6-7

A közeljövőben, és erre mi mindannyian bizonyosan számíthatunk, olyan nagy változásokat előidéző történések lesznek, melyek alaposan meg fogják próbálni az embert – hangzott el egy neves kolozsvári tudós prófétikus kijelentése, valamikor ősszel, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által szervezett tudományos ülésszakon.
A római birodalom nagy hatalommal rendelkező császára népszámlálást rendelt el, s ezzel „az egész földön” igazi népvándorlást idézett elő. Ezért kellett Józsefnek és az áldott állapotban levő Máriának is elindulnia Betlehem felé, József ugyanis a Dávid házából való volt.
Könnyen el lehet képzelni ma is, hányan és hányan szidhatták a parancsot kiadó császárt. Dúlnak a világ politikai játszmái, és ezt – mint minden időben – egyesek úgy élik meg, hogy a fejük felett hatalmasságok intézik sorsukat kényük-kedvük szerint; mások pedig kétségbeesetten arról beszélnek, hogy már megint valakik „illetéktelenül kotorásznak a zsebükben”, abszurd adókat vetnek ki és még a népszámlálásért is fizetni kell.
De történt abban az időben más is: megszületett Jézus, a világ Megváltója! Létezésünk legsötétebb mélységébe jön el a Mindenható Isten, akinek kezében a világtörténelem nem egyéb, mint üdvözítő munkájának az eszköze.
Világunkban ma is találkozhatunk a megváltásra utaló jelekkel, például akkor, amikor kiszólíttatunk az üres karácsonyi romantikából, vagy amikor Jézus megszabadítja azt, aki önző módon saját elfoglaltságának a fogja, és a felebarát szükségei iránt teszi érzékennyé.
„… és megszülte elsőszülött fiát”, adja hírül az Evangélium, és ezzel együtt kezdetét vette egy teljesen más alapon történő „összeiratás” is: az a nyilvántartás, mely azóta is nyitva áll azok számára, „akik jönnek a nagy nyomorúságból” és „akik ruhájukat megfehérítették a Bárány vérében” (Jel 7, 14). Ők azok, akik nagy örömmel élik át, hogy minden „adóságukat” a kegyelmes Isten elengedte.
Adja Isten, hogy gyülekezetünkben nap mint nap növekedhessék a megváltottak serege.

Visky Péter
lelkipásztor

Advent 3. vasárnapján a 22. Adventi Zenés Istentisztelet által készültünk az Úr érkezésére.

Mű-pénz

Egy rövid történetet osztanék meg veletek. Szó van benne arról, amit elidegenedésnek nevezünk, azaz, hogy hogyan lehet az ember mások között, egy szép világban, saját rendben működő életében nemcsak, hogy egyedül - hanem idegenül, annyira, hogy már akár saját magáról sem tudja: ki ez, kihez tartozik, és mihez kezdjek vele? És szó van még valami másról is.
Valami ilyen idegenséget éreztem, amikor hét vagy nyolc évvel ezelőtt kisiettem a berlini repülőtérről - na nem a nagyról, hanem a fapadosról, melynek hozzárendelt vonatállomásán akkoriban még egy jegyárus-bódé sem volt, csak automata. Arról nem beszélve, hogy hosszú, monoton gyaloglás után ért az ember ebbe a dísztelen, kihalt vonatistállóba, ahol aprólékos vizsgálódás eredményeképp rájöhetett, hogy azonnal indul a vonat. Annyira begörcsöltem, hogy azt már nem tudtam kideríteni, milyen jegyet vegyek - a közszállítási rendszer titkai meghaladták pillanatnyi megértési képességeimet. Néhány szegényes öltözetű öregember segített végül, megnyomogatták a gombokat, megmutatták a vonatot, sőt, rögtön le is szálltak velem róla, majdnem lekésvén az indulást, mert azt sem tudtam, hogy a jegyet a peronon kell kezelni.
Nagyon hosszú vonatozás-buszozás során eljutottam a szállásomra, ahonnan rövid pihenő után elindultam bevásárolni - hiszen megéheztem, és ott-tartózkodásomra amúgy is be kellett rendezkednem. Rövid tudakozódást követően lementem hát az Aldi-ba - csendes, emberi léptékű környék, napsütés, alig néhány autó. Volt bennem lendület.
Odaérvén, bevásárlószekeret vettem - azazhogy vettem volna, ha lett volna egyeurós pénzérmém. De nem volt. Nézegettem a bejáratot - bemehetnék, talán van kosaruk, vagy válthatnék a kasszánál. Tétováztam, nem tudtam dönteni. Teltek a mádodpercek. És akkor újra hatalmába kerített a korábbi görcs, a tehetetlenség, hogy egy idegen helyen, idegen nyelven, idegen emberek közt önmagam számára is idegenül - képtelen vagyok a legegyszerűbb dologra is, mint például megszólítani a kasszásnőt, hogy váltson nekem pénzt.
Ottmaradtam hát a bejáratnál, bénán, csodára várva.
Arra jött egy hölgy - fiatal-középkorú, elegáns, magas, berlini - és én minden maradék reménységem összeszedve, mintegy viccesen, félmosollyal megkérdeztem: nem tud-e váltani? Ezt ugyanis jelen állapotomban is megtehettem, mert el tudtam magammal hitetni, hogy természetes gesztus, egy kis baráti csevegés a vásárlók közt. Csakhogy persze inkább nyögés lett belőle, a görcs miatt.
Ismeritek azokat a mű-érméket, amiknek egyetlen célja, hogy ne lehessen őket elkölteni, hogy ezért mindig a tárcánkban maradjanak, hogy mindig legyen, mit a bevásárló-kosarunkba betenni? A hölgy odajött, rámmosolygott, kinyitotta a tárcáját, és kivette a - saját - mű-pénzét, a kezembe nyomta, még egy mosoly, köszönés, és elment.
A görcsnek befellegzett. Újra sütött a nap, újra emberek között voltam, újra ismeretségbe kerültem önmagammal. Nem sírni - dalolni lett volna kedvem, elmondani, hogy itthon vagyok, hogy mindig is tudtam, hogy ez egy jó hely, ahol van szeretet.
A mű-pénz ma is megvan.

Telegdi Csetri Áron

Karen Joy Visky (KJ) Philadelphiában született, majd a Fashion Institute of Technologynál tanult New Yorkban. 2006-ban látta először Kolozsvárt, utána visszatért többször, végül elég okot talált a maradásra. Férjével, Visky Zsolttal elindították el a Made in Pata Rât projektet, ahol varró és asztalos műhelyeket tartanak pataréti gyerekeknek, gyakran újrahasznosított anyagokból készítenek tárgyakat, különböző bútorokat.

A kiállításon olyan képeket láthatunk, melyeknek modelljei azok a gyerekek és fiatalok, akikkel KJ a munkája során találkozott. A talált tárgyakból, hajszálakból, tetoválásokból felépülő kollázsok az ikonokat juttatják eszünkbe – a reprezentáció azon formáját, melynek célja az ábrázolt személy és a képet szemlélő közötti kapcsolatteremtés. A hagyomány szerint az ikont nem írja alá a festője, hiszen az alkotás tulajdonképpen egy meditációs folyamat, tiszelgés az ikon tárgya előtt – imádság.

Hargita, 2018. július 30 – agusztus 5.

Háború és háború

„Nem azért jüttem” (Mt 10, 34)

Az Ószövetség Izrael háborúinak történeteként is olvasható. Maga a névszó, „Izrael” Jákób és egy ismeretlen „Valaki” tusájában születik, és az Istennel és emberekkel küzdő és őket legyőző Jákób nevévé válik: „Ekkor Valaki birokra kelt vele, egészen hajnalhasadtáig. […] Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izrael, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” (1Móz 32,25.29) A bibliai elbeszélésben Isten kinyilatkoztatást hordozó népe nem szűnő harcot vív a környező népekkel, a háború, legalábbis a királyok koráig, szent, a Seregek Ura maga ad parancsot a harcra és szabja meg a feltételeket, sőt táborba száll az övéivel. „Zúgás hallik a hegyeken, nagy nép zúgásához hasonló, országok morajlása hallik, összegyűlt nemzetek morajlása. A Seregek URa megszemléli a harcra kész sereget.” (Ézs 13,4) Isten népe folyamatosan harci helyzetben van, ráadásul a béke rövid ideig tartó időszakait belső küzdelmek szabdalják, amelyek lényegileg nem különböznek a külsőktől, hiszen vallási természetűek mind, az önmagát kinyilatkoztató Isten iránti hűségről, a törvény megtartásáról és a mindennapi életet átható helyes istentiszteletről szól valamennyi.

Mózest a világ legszelídebb emberének mondja ugyan a Tóra (4Móz 12,3), de Isten embere mégsem késlekedik, ha bosszút kell hirdetnie az Örökkévalóért. Ha pedig átlépjük az Újszövetség küszöbét, akkor a magát „szelíd és alázatos szívünek” (Mt 11,29) hirdető Jézus az elviselhetetlen keménységű és valahogy mindig megkerült és fölpuhított „nem azért jöttem”-beszéddel hívja el a tanítványait: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám”. (Mt 10,34-37) Elképesztő erejű szavak: a vallásosság vasárnapi ebédek illatától belengett polgári értékrendjének és bármilyen önigazoló magatartásnak a lehető legszubverzívebb földúlása.

Pál apostol a szellemi természetű harcot, amelyet szerinte „nem test és vér”, hanem „erők és hatalmak” ellen vívunk, Krisztus magunkra öltésével látja keresztül vihetni, és az efézusi gyülekezethez írt levelében ezt is a hadviselés fogalomkörével írja le. Beöltözni „Isten fegyverzetébe” egyszersmind azt is jelenti, hogy harci helyzetbe kerülünk, azaz láthatóvá, és szándékainkat tekintve érthetővé, ugyanakkor sebezhetővé is válunk, következésképpen a felsorolt lelki javak – igazságszeretet, megigazulás, békesség, hit, üdvösség, éberség, Isten beszéde – nem pusztán egy személyes szellemi út spirituális attribútumai maradnak, és nem egyszerűen a személyes és közösségi megerősítést szolgálják, hanem a gyülekezet köréből való kilépést teszik lehetővé számunkra, hogy a „Lélek kardja, amely az Isten beszéde” elvégezze a maga munkáját, bennünk és általunk (Ef 6,10-20). Isten „fegyverzete” nem az óvóhelyek, hanem a nyilvánosság öltözéke: „Mivelhogy ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt nyíltan állunk.” (2Kor 5,11) Nem „legyőzünk”, hanem „meggyőzünk”, írja Pál, szeretném mindenképpen „megnyerni” őket, ezért mindeneknek mindenné lettem, írja (1Kor 9,20-22).

Annak, hogy a krisztusi „békesség evangéliumának” a hirdetői legyünk, a gondolkodásunk megváltozása a feltétele. „Ne gondoljátok”, szólítja fel Jézus a tanítványait, Pál apostol meg az evangélium titkának a „bátor” hirdetésére szánta el magát. Krisztus elhívott és valóságos helyzetekbe hozott tanítványának nincs veszíteni valója. A folyamatos harc szituciója az újszövetségi tanítás szerint maga a misszió, ami nélkül Krisztus egyháza a feltámadással párban álló lényegi megváltozás lehetetlenségének a mauzóleuma. Isten számára a demarkációs vonalak nem mozdulatlanok és nem átjárhatatlanok, és miközben arra szólít fel, hogy ne „igazodjatok ehhez a világhoz”, azt is mondja, hogy „változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata.” (Róm 12,2)

Jó szívvel tekintünk a táborra, mint a „megváltozott értelem” iskolájára, amelyet az apostoli „kiváltképpen való út”, tehát a krisztusi szeretet megvalósulásának a reményében nyitunk meg.

Visky András

Fényképek:

Kolozsvár, 2018. július 30.

Az idei gyülekezeti csendeshétvége az "Istentisztelet a gyülekezet ünnepe" címmel lett meghirdetve.
Kirándulások, közösségépítő játékok, tábortűzek körüli éneklések, gazdagon megterített asztalozások mellett arról is beszélgettünk, hogy hogyan válhatnának az istentiszteleteink gyülekezetünk tagjait egyre jobban magával ragadó ünneppé?
Egyre erőteljesebb a felismerés, miszerint az istentisztelet nem csupán a "fogyasztás" alkalma, nem csupán egyemberes szolgálat, hanem az Isten gyermekeinek örömteli megnyilatkozásának a helyszíne is.
A táborlakók együtt készültünk a vasárnapi istentiszteletre. Gyermekektől idősekig mindenki bekapcsolódott az istentisztelet alakításába, sőt az igehirdetés is "többszólamúvá" vált azáltal, hogy az előre kijelölt igeszakasz - Csel 3, 11-26 - üzenetét együtt együtt próbáltók fölfedezni, megérteni.
Az Ige jelenidejű történése megújit, megelevenít. Ez az "újság" - való igaz, hogy Péter apostol igehirdetése teljesen újként hatott az akkori füleknek - tesz szerves részévé annak a régi isteni történésnek, melyet életük során Ábrahám, Mózes, Dávid is megtapasztaltak. Új és régi, régi és új elválaszthatatlanul együtt!
Isten Szentlelke tegyen érzékennyé bennünket arra, hogy akkor, amikor gyülekezetünkben újítani szeretenénk - bármilyen újításra is gondoljunk - ez ne történjen a "foltozgatás" szintjén, hanem a szívek megújjulása generálja az új formákat, a "más nyelveken" való szólást, azaz az egymás megértésének csodáját.

Jövel, teremtő Szentlélek, vidd végbe közöttünk és bennünk újjá teremtő munkádat!

vp

Fényképek:

Akik hitükről vallást tettek és a fogadalomtételüket követően gyülekezetünk felnőtt tagjaivá váltak: Barabás Bíborka, Bazsó Botond, Bodor Adrienn, Friederi Evelyne, Geréb Csenge, Hadnagy Andrea, Horváth Eszter, Juhos Dávid, Kis Andrea Kriszta, Lakatos Péter, Lovász Renáta, Nagy Ágnes, Papp Maya, Szász Dávid, Veres Carissa.

Isten áldja és őrizze meg életüket.