|
Hét szó, hét kiáltás
Földi életében Krisztus soha nem került ilyen közel hozzánk, az emberekhez, mint a kereszten. Itt mutatkozott meg a maga teljességében az ő embersége. Isten megengedte, és elfogadta Jézus maga is, hogy fölemeltessék a kereszten, és így alászállhasson hozzánk, közénk, az övéihez. Krisztus a kereszten semmit nem rejtett el emberségéből, gyöngeségéből, törékenységéből és halandóságából, hogy benne fölismerhessük emberi önmagunkat: gyöngeségünket, törékenységünket, halandóságunkat. Hozzá meztelenedett meztelenségünkhöz.
A kiáltozó Isten – ennek a hangnak a visszhangjai hasítják szét Nagypéntek egét. Elhagyatottsága teljes, erőtlensége botrányos, meggyötört teste iszonyatos: a megcsúfolható Isten Krisztus képében, a szemünk előtt, a kereszten, itt.
1.
Lk 23,32-34
Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-hegynek hívtak, keresztre feszítették őt és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!
Az első kiáltás: kiáltás a bocsánatért. Aki nem bocsátott meg, és akinek nem bocsátottak meg, nem tudja mit jelent a bocsánat fölszabadító, valóságos ereje. A megbocsátás hiánya: átok. Átok az egyénre és átok a közösségre nézve. Az Úri imádság, a Miatyánk naponta figyelmeztet bennünket a megbocsátás minden napi kötelességére. Atyám, az ember nem tud megbocsátani, és nem éhezi a bocsánatot; nem szolgáltatja ki a bocsánatot, és meg van győződve affelől, hogy nem szorul a bocsánatra, a bocsánatkérést és a megbocsátást tetszetős és üres magyarázatokkal helyettesíti. Igen, ez minden agresszió, gomolygó lelki sötétség és szorongás forrása. Nem tudjuk, mi a bocsánat, így öldökölni vagyunk kénytelenek, és az öldöklést istentiszteletnek tekinteni. Akinek megbocsátottak, nem érzi tovább a véghezvitt erőszak és rombolás terhét: a begyógyult sebekre tekint és dícsőíti a Megváltó nevét, aki érettünk, gyilkosaiért imádkozik. Jaj nekünk, hangzik az első kiáltás, ha nem kérünk bocsánatot, és ha nem bocsátunk meg.
2.
Lk 23,39-43
A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.
Velem leszel, ma, az Atyám házában, ahol sok lakóhely van és ahol neked személyesen is helyet készítettem. Velem leszel – ez a másidik kiáltás. A bocsánat feloldozás – Krisztussal való mélységesen mély együttlét. Annak a fölismerése és az egész fizikumot átható átélése, hogy a halál nem az életünk vége, hanem az örökéletünk kezdete. Jézus megemlékezik arról, aki megbocsát. Aki szorult helyzetében, még a halál kapujában is nagyvonalúságot tanúsít a másik szenvedővel szemben. A másik szenvedő az mindig Jézus. Jézus ott van a közvetlen közelünkben a mindennapokban megtapasztalt nyomorúságban, kiszolgáltatottságban, hátratételben, megaláztatásokban. Egy gonosztevő, aki a maga elesettségét nem szépíti meg, megbocsátja a bűntelen Jézusnak, hogy nem él az istenfiúi hatalmával és hagyja, hogy a halál martalékává váljon. Egy gonosztevő, aki fölismeri és elfogadja az elfogadhatatlant, mert Jézussal együtt lehet, a kereszten és az örökkévalóságban. Egy gonosztevő, aki mielőtt átengedné magát a Halálnak, átadja magát az Életnek. Még ma velem leszel és én teveled. Békességben élni és békességgel távozni el a világból – ez a második kiáltás.
3.
Jn 19,25-27
Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.
Nem hagylak benneteket árván – ígéri Jézus –, és elhelyezi az édesanyját Jánosnál, a szeretet tanítványnál. Az otthontalanná váló Jézus otthont nyújt egy anyának. A rókáknak van barlangjuk, az égimadaraknak fészkük, az ember viszont egy sokszobás villában is hajléktalan. Gondoskodjatok egymás felől, mert így emlékeztettek rám – ez a harmadik kiáltás. Krisztus gyülekezetében egymáshoz tartozunk – ennek a gyakorlását kiáltja ki Jézus. A gyülekezetben Jézus rámutat valakire, és azt mondja: ne légy magányos, íme, ott van a te fiad. Ne légy öntelt és önmagaddal megelégedett – íme, a te anyád. A gyülekezetben Isten rámutat a legközelebbi rokonaidra: a Krisztus vére szerinti testvérekre. Íme, a te testvéred – mire várnál? Szólítsd meg, engedd, hogy megszólítson – ez a harmadik kiáltás.
4.
Mt 27,45-46
Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
A negyedik kiáltás a sötétségben hangzik fel. És mivel az istenhiány sötétsége vett erőt a földkerekségen, ez a leghangosabb. A kérdés maga a sötétség: mért hagytál el engem? Elhagyatottnak lenni: ez a legsűrűbb sötétség. Nincsenek emberi tekintetek, amelyek rámhullhatnának. Senkinek a szeme fénye nem hatja át elmagányosodott, kiürült lelkemet. Fénytelen az arcom. Jézus megtapasztalta, mit jelent az elhagyatottság, amiből az erőtlenség és önfeladás származik. Mit tehetsz? Kiálts! Kérdezd meg: miért hagytál el engem?! Kiáltsd bele a visszhangtalan viágba az elhagyatottságodat – Jézus is ezt teszi. A negyedik kiáltás a kiáltás feladata maga. Állj ellen a némaság, önszeretet és önsajnálat ördögének – kiálts! Én Istenem, én Istenem, kiáltja Jézus. Te az enyém vagy, Uram, én a tied vagyok az univerzum minden sötétsége ellenére, ami hatalmat vett rajtam és bennem: Miért hagytál el engem?
5.
Jn 19,28-29
Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához.
Szomjazom: az ötödi kiáltás a legélesebb. Ő, aki negyven napon át nem vett magához ételt és italt, hanem Isten közelségéből táplálkozott; aki maga volt az élő víznek a forrása – most szomjazik. Jézus csillapítatlan szomjat érez irántam, és ez a szomjúság-kiáltás még mindig visszhangzik a világ felett. A szomjazó Isten, aki a szeretet maga. Ezt a szeretetet semmi nem tudja kielégíteni, sem a jóságunk, sem az önelégültségünk, sem a tudásunk, sem konok önigazoltságunk, és legkevésbé az ünnepi megrendültségünk. Krisztus szomjazik azok iránt, akik meggyilkolják őt. Te mikor gyilkoltad meg Krisztust? Tudod? Nem? Tudnod kell pedig, hogy bocsánatában részesülhess és a szeretet Istenének a szomját csillapítsad. Szomjuhoztam, és nem adtatok innom, mert visszatartottátok magatokat tőlem. Szomjazom, kiáltja Jézus – ez az a kiáltás, ami most is szakadatlanul betölti a teremtett világot.
6.
Jn 19,30
Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett!
A hatodik kiáltás az emberi és isteni tettek végső találkozását nyilatkoztatja ki. Bevégeztetett, beteljesedett – teljessé vált. Az ember elment a gonoszsága legvégére, Isten kiárosztotta szeretete teljességét. Jézus már megpillantja elgyötört lelkével a hajnali fényt, amiből mi nem láthatunk még semmit, mert csak a halált és a diadalmas pokolt érzékeljük: mi magunk is ott vagyunk a pusztító forgatag közepében. Isten összes ígérete, az írások mind: beteljesedtek. Isten maga mutatta meg magát a számunkra felfoghatatlan teljességében. Mindenki „elvégezte”, „beteljesítette” itt a maga dolgát: jaj nekünk, ha a gonoszság, cinizmus, erőszaktétel betelejesíti minden akaratát rajtunk. Jézus elfogadja az ecetet – az utolsó nagy félreértésnek is kiteszi magát, mert elvégeztetett. Isten beteljesítette magát Krisztusban, miközben a hitvány zsoldosok a pusztítás diadalában élnek még. Talán csak egy pogány katonaember, az embergyilkosság professziójának magas rangú képviselője figyel fel a nem várt fordulatra. Hogy tudniillik egészen más irányba haladnak a dolgok. Ő érzi meg a nagy inverziót: hogy a győztesek bizony vesztesek, és a nagy, egyetlen vesztes, a kifosztott Jézus az egyetlen győztes itt. Hatodik kiáltás: elvégeztetett, beteljesedett! Könyörülj rajtunk, gyilkosaidon!
7.
Lk 23,46
Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt.
A hetedik kiáltás a megérkezésé. Jézus az Atya kezébe teszi le a lelkét – mert eleve ott volt és soha onnan ki nem ragadta. Én és az Atya egy vagyok – most teljesedik be Jézus korábbi kijelentése. Az én lelkem hol van? És a tied? Kinek a kezébe tetted le? Tele vagyunk mindenféle ajánlattal, a Sátán nagyonis kecsegtet bennünket, hogy az ő kezébe tegyük le a lelkünket, mert ennél jobb befektetést nem találhatunk a lelkek színes piacán. A hetedik kiáltásban nemcsak a halálba hulló Krisztus hangját halljuk, hanem egy kép is elénk tárul: Isten kinyújtott keze az ő egyetlen szerelmes fia felé. Isten kinyújtott keze a világ felett. Isten kinyújtott keze feléd. Igen, oda teszem le a lelkemet, sehova máshova. Tőle kaptam, neki adom vissza, senki másnak. Nagypéntek egy egészen különleges ünnep lehet Isten népe számára. Mondjuk ki közösen: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet. Emgedd el, tedd le, szabdulj fel. Ámen.
Visky András
2019 nagypéntekén |
