Események >> Beszámoló
Élő közvetités
FŐMENÜ
VÍZIÓ
Isten országát örömmel építő nyitott közösség.
Ki olvas minket?
We have 8 guests online
mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
Retyezát Print

Történetünk ott veszi kezdetét, hogy volt egy Péter bácsi és az ő konfirmált csapata. Jó ötletük támadt, meghívták a radebeuli társaságot egy kirándulásra a hegyekbe. Hamar összecsomagoltunk, elköszöntünk az családunktól, és felkerekedtünk a nagy útra. Legtöbbünknek ez valami új volt. Emlékszem, hogy mindenkinek csillogott a szeme az izgalomtól és örömtől. Ez 'kemény' lesz! Egyből annyi ismeretlen arc állt előttem, hogy elveszlődtem. De aztán valaki megfogta a kezem, a későbbiekben megtudtam hogy Christian volt az, s máris velük együtt énekeltem „Boldog szülinapot” Lüdernek.

Az út mindig hosszú és fárasztó (mondják egyesek). De ha Péter bácsi kocsijában, Jojó vagy Orbán társaságában töltöd, akkor soha. Első megálló: strand. De jóóó! Mindenki nagy buvetette be magát a vízbe. De nem ez volt az első alkalom, mikor vizesnek éreztük magunkat. Úsztunk, labdáztunk, nagyokat nevettünk, viszont annál kevesebbet ismerkedtünk a német emberkékkel. Miért? Az ember fél. Fél az újtól. Nem akar csalódást okozni. A végén rájöttünk, milyen naivak vagyunk. Estére megérkeztünk a szálláshelyre. Később befutottak a németek is. Később pedig már együtt sétáltunk és viccelődtünk velük. Barátok lettünk. Olyan hamar történt. És annyira jólesett. Ne felejtsük el, hogy mindez Isten jóvoltából történt. A kirándulás folyamán ő vigyázott ránk, és megóvott minden balesettől. Tehát senki nem tört el se lábat, se kezet, se nyakat. (Andin kívül, aki kisebb sérülést szenvedett, miközben ropta Rajmonddal a táncot, de sebaj erős gyerek, tudjuk) Ez haladás, mivel néha annyira rosszak voltunk, habár lehet, kicsit túlzok, de lehet, megérdemeltük volna. Sőt, megtanultunk egymásra vigyázni, és egymást szeretni attól függetlenül, hogy egyik német, másik magyar volt. A továbbiakban kapcsolatunk még szorosabb lett. Volt szerencsém megtanítani nekik néhány szót a magyar szókincsből, sőt éneket is. Táncoltunk is nekik. Nem hiába, megérte. Élvezték. Minden szép és jó volt addig, amíg ők is ‘visszatanítottak’. Egy szász mesét olvastak fel nekünk, amit ismételni kellett utá. A legfurcsább hangokat hallhattuk, jókat kacagtunk egymáson. A végén már csak ebből állt az este… sok-sok-sok jóízű kacajból. Így telt el még egy szórakoztató nap. Na de ha már a hegyekbe jöttünk, akkor menjünk, jön a ‘hegymászás’!! Első alkalommal rövidebb túrára indultunk, a kékes-zöldes tóhoz. Csodálatos érzés volt érezni a hideg vizet az ujjaink közt, dobigálni egy-egy követ. És kacagni. Különösen a madarakra figyeltünk, akiket Ralph jóvoltából jobban megszerettünk. Visszafelé, igaz többet estünk, könnmozogtunk.

Második alkalommal két csoportra váltunk. Fele lement napozni a tóhoz, hogy aztán többen kikössenek derékig a homokban, de legalább nekik is jól telt. Viszont a másik fele újabb túrára indult. Feri volt a vezetőnk. Kösz, Feri! Nem mindennap találkozik az ember olyan rendes vezetővel mint ő, szóval mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki. Felfelé az út nehéz volt, 4 óra. Közben német barátaink visszafordultak, csak mi maradtunk. Néha úgy éreztem, hogy kész, most már nem bírom, én is visszafordulok. Api mondott egyokos dolgot, talán az elsőt életében, de sebaj, mindennek megvan az ideje. Szóval elkezdi nekem, hogy hegyet mászni nem leányálom. Vagy mégis mire gondoltam? Utána már nem is beszéltem, na itt veszítettek valamit azok, akik nem jöttek velünk. Köztudott, hogy nagyon sokat, vagyis egyfolytában beszélek. Tehát ezután csak másztam. Tudjátok, mikor az ember felér a csúcsra, a látvány gyönyörű, és ott maradna sokáig. Még havat is érintettünk július 18-án. Nem semmi! Lefelé elkapott az eső, bőrig áztunk, estünk, csúsztunk, de mindig volterőnk felkelni és folytatni. Otthon mindenki örült hazaérkezésünknek, még miccset is sütöttek. Lassan közeledünk a vége felé, ezért külön szeretnék írni a német barátainkról. Egyszóval annyira komplex egyéniségek voltak, hogy csak ámultunk, hogy tudnak egyszerre jószívűek, viccesek és elképesztően barátságosak lenni. De nekünk is sikerült megajándékozni őket saját magunkkal. Ennyi elég is volt. Elfogadtuk egymást úgy, ahogy voltunk: mind bűnösek, de a remény, hogy Isten egyszer megbocsát, mindig ott volt. Elvégre emberek vagyunk mint a többiek, hibákkal.

Utolsó nap mindenki kapott egy kis követ, amire Cori irt mindenkinek egy aranymondást. A követ azóta is magammal hordom. A furcsa az, hogy mi nem váltunk el. Még mindig magunk előtt látjuk azokat  a pillanatokat, amikor új barátságokra tettünk szert. Az is furcsa, mikor újralátjuk a képeket. Visszamegyünk az időbe, máris érezzük a friss levegőt, ’szemeinket a hegyekre emeljük’, belekarolunk német testvéreinkbe, és újból a Retyezáton vagyunk. Habár mindez rég elmúlt, az emlékek mindig megmaradnak.

Utolsó módosítás: 2008.12.27
 
«  Start  Prev  1  2  3  4  5  6  Next  End  »

Page 6 of 6
NAPI IGE
"Tartsátok meg parancsolataimat és éljetek azok szerint. Én vagyok az Úr." 3Moz 22,31
Hírek

2020 April 10
2020 January 10
2019 December 13
TÓKÖZHÍR
Újdonságok