Igehírdetések >> Reformációt provokáló mérték
Élő közvetités
FŐMENÜ
VÍZIÓ
Isten országát örömmel építő nyitott közösség.
Ki olvas minket?
We have 16 guests online
mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
Reformációt provokáló mérték Print

„Ekkor bírói pálcához hasonló, mérővesszőt adtak a kezembe, és ez a szó hangzott: „Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és az ott imádkozókat; de a templom külső udvarát hagyd ki, és ne mérd meg, mert megadatott a pogányoknak, hogy a szent várost tapodják negyvenkét hónapig. Az én két tanúmnak pedig megadom, hogy ezerkétszázhatvan napig prófétáljanak zsákruhába öltözve. Ez a kettő pedig a két olajfa és a két gyertyatartó, amelyek a föld Ura előtt állnak.” (Jel 11, 1-4)

 

Ma, amikor valaki a XVI. század reformációjára kíván emlékezni, kemény feladat hárul reá: szóra kell bírnia az írott Igét! S ha ebben a küzdelemben győzött, élete kicsiny világa reformáción megy át. Ennek a „lelki gyakorlatnak” még van egy hozadéka: megóvja magát az októberi steril emlékezésektől.

 

1. Milyen mérés véghezvitelére kapott utasítást János apostol?

A kézhez kapott mértékkel mérést kell végeznie az Isten templomán, az oltár körül imádkozókon.

E művelet alapján lesz nyilvánvalóvá az, hogy kik tartoznak a kiválasztottak gyülekezetéhez, és kik nem. Az apostol fontos megbízatásnak tesz eleget, amikor a mérték alkalmazásával körülhatárolja azt, ami/aki az Istené. Világossá válik, hogy az Isten templomát, az oltár körül imádkozók gyülekezetét, éles határ választja el a templom tornácától, mely a pogányoknak adatott át egy pontosan behatárol időre.

A kánon, Isten Igéje, ma is végzi megkülönböztető munkáját, hogy megtisztítsa egyházát a látszat-egyháztól.

 

Egy alkalommal, amikor  az „igaz kánon” Jézus Krisztus bement a jeruzsálemi templomba, ott és akkor megmérettetés történt. S ennek nyomán kiderült, hogy mi a különbség „az imádság háza” és a „latrok barlangja” között (Mt 21, 12).

Gyülekezeteinkben történő istentiszteleteken, vagy otthon az egyéni csendességeinkben, amikor találkozás jön létre az Igével, a csalhatatlan mérce megmér, s megadatik, hogy részesülhessünk a „semper reformanda” csodájában.

 

Márk evangélista arról is tudósít, hogy Jézus közelségében jó szándékú és jóravaló emberek is megfordultak. Egy alkalommal az élénk észjárású írástudót lenyűgözte Jézus tanítása. Párbeszéd alakult ki közöttük (Mk 12, 28-34), melynek témája a szerteágazó parancsolatok összefoglalása volt. A lelkes törvénytudó pontosan tudta vallásának központi hitvallását (lásd: 5Móz 6,4-5). Teológiai értelemben tehát semmilyen különbség nem volt gondolkodásukban: amit Jézus az Ószövetségből idézett, azt ő is pontosan így tudta és vallotta.

És mégis, ezek után Jézus csak ennyit mondott neki: „nem vagy messze az Isten országától!” Hideg zuhanyként hatottak szavai. Ha nem vagy messze, akkor ugyanúgy kívül vagy rajta, mint az, aki nagyon messze van tőle.

A hajszálpontosan mérő mérték nyilvánvalóvá teszi azt, hogy nem elég csupán csak tudni az Isten dolgairól. Elméleti módon szeretni Istent, szeretni felebarátaimat nem jelent mást, mint azt, hogy gyakorlatilag nincs közöm hozzájuk, s ennek egyenes következményeképpen fennakadok Isten országának határán.

János apostol mérővesszőt kapott a mérésre, tehát isteni megbízatásból cselekedett. Az ember, bárki is legyen ő, mérték nem lehet. Megtévesztő és zavaró eredmények születnek abból, amikor önkényesen önmagamhoz mérem felebarátom.

 

2. Az Ige mértéke alatt lenni oltalmat is jelent. Az egyháztörténelem számon tart olyan korokat is, amikor Isten népe súlyos megpróbáltatásokon ment át. Néró, Domitianus, a kommunizmus véres üldözései, elvilágiasodás, közömbösség alattomos veszedelmei közepette, mi az, ami megmarad az egyházból? Az örök életre elválasztott sereg, a „bemért” Isten-népe felett még a pokol kapui sem vehetnek diadalmat.

Azonban „kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot!” (Jel 22, 15) – tehát, a „tornáckeresztyénség”.

 

3. Isten különös kegyelmessége mutatkozik meg abban, hogy a templomtornác pogányságát nem hagyja az Ő igéjének hirdetése nélkül. Két bizonyságtevőt küld, akik hatalmat kapnak az Ige hirdetésére.  A két tanúságot tevő Isten színe előtt álló két olajfához, illetve gyertyatartóhoz hasonlít, azaz a hatékony szolgálatukhoz Isten Lelke biztosítja az erőt.

Ketten végzik a szolgálatot, mert az igazság mindig két tanú bizonyságtételével erősíttetik meg, hogy így semmi kétség se legyen annak valódisága felől.

A megtérés evangéliumának hiteles hirdetése céljából átjárás történik a templombelső és a templomtornác között.

Vajha felélénkülne az átjárás forgalma, mert „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8, 19)

 

Visky Péter

lelkipásztor